←−−−−

Nos, azt hiszem mentálisan egy ördögi körbe kerültem.

Az elmúlt 11 hónapban eljutottam a kezdeti örömtől, amit a megnövekedett szabadidő jelentett, a közömbösségen át a teljes depresszióba.

Időnként voltak jó pillanataim: amikor úgy éreztem, hogy csináltam valami hasznosat. Most már igazából ahhoz sincs kedvem, hogy bármit csináljak. Egész nap ülök a gép előtt, és vadidegen emberekkel beszélgetek, vitázok olyan témákról, amelyek többsége igazából egy szóra sem érdemes. Kimozdulni nincs kedvem, mert hova? Minek? Ráadásul február óta  nincs bérletem: túl kevés a pénz ahhoz, hogy abból 10 000 Forintot eldorbézoljak holmi bérletre. Megtanultam használt jeggyel, telefonálást imitálva, magabiztosan egy januárban vett bérletszelvényt mutogatva közlekedni. Néha lebukok. (A munkanélküli központba azért csak el kell menni.) Az nagyon megalázó. Természetesen hazudok, ami még megalázóbb. Volt olyan, hogy másfél órát utazgattam a metrón, mert nem tudtam feljönni: mindenhol a kijáratnál voltak az ellenőrök. Ráadásul pont akkor, amikor fontos, időre megbeszélt randevúra mentem. Ezen természetesen összevesztünk. Új utakat fedeztem föl a városban, igazából mindegy, meddig tart az utazás, a lényeg, hogy felszíni legyen, és lehetőleg olyan vonal, amelyiken ritkán járnak ellenőrök. A múltkor a 23-ason háromszor kellett leszállnom, de végül is szerencsém volt: nem kaptak el.

A vásárlással szerencsém van: nálunk a Spar-ban az a szokás, hogy lejárat előtt egy nappal leértékelik 50%-kal a termékeket. Már kitapasztaltam, hogy a hét melyik napjának melyik szakában kerülnek ki ezek a kaják a polcokra: olyankorra időzítem a bevásárlást. Ilyenkor veszem meg a tejet, joghurtot. Tapasztalataim szerint a joghurt, tejföl, túró a lejárat után 2 nappal még vígan fogyasztható.

Igen, ezek a mindennapi „túlélésért” folytatott kicsi csaták felőrlik az embert. Természetesen nem sajnáltatni akarom magam, és arról sincs szó, hogy éheznénk. Csak most már meg kell nézni minden forintot, mielőtt kiadom.

Fürödni 2-3 naponta szoktam: spórolni kell a vízzel.

Szerencse, hogy nem távfűtésben lakunk, így megengedhetem magamnak azt a „luxust”, hogy még ne gyújtsak be. (Milyen régóta álmodozom egy cserépkályháról!)  Rétegesen öltözünk, és különben is: edzettek vagyunk.

És igen: sajnos, dohányzom. Nem, és nem tudok leszokni róla. Nem érvelek azzal, hogy ez az egyetlen örömöm az életben, mert ez nem igaz. Szeretek dohányozni.

A mindennapi kis megalázkodások, a kínos szituációk (Még mindig nincs állásod? Mi lesz veled így? Miből éltek?), a ki nem mondott – illetve bizonyos blogokban kimondott – gyanúsítások, hogy igazából nem is akar dolgozni az, aki munkanélküli, felőrlik az ember optimizmusát. Nem, itt nem a büszkeségről van szó, illetve lehet, hogy mégis. Nem tudom, valahogy emberi mivoltomban érzem magam sebezhetőnek, kiszolgáltatottnak, másod- vagy sokadrangúnak

Hát persze, hogy depressziós vagyok. És tudom, hogy vannak rengetegen, akik nálamnál is rosszabbul élnek.

Ez most túl hosszú lett, a jövő héten folytatom, mert az ördögi körről pont nem esett szó.