Az az ismerős szorítás a mellkasban. Amikor a gyomrod a torkodba kúszik, füled eldugul, nyeldekelsz, mint egy béka, miközben talpad alatt remeg a padló. Mikor mentem fel a lépcsőn, még láttam a lányomat integetni. Visszaintettem, és elnyelt a gép gyomra.
Egy hónapot töltöttem otthon, és most újra vissza D-ba, A. nénihez.
Furcsa ez a kétlakiság: jó volt hazajönni a szeretteimhez, és jó visszamenni A. nénihez, bár mégis fáj a szívem. Most két hónapig kicsit módosult tudatállapotban fogok létezni, élem a mindennapokat, beszélgetek, nevetek, tévézek, takarítok: ez nem az én életem, és mégis az enyém.
Szép volt ez a hónap: pihenéssel, munkával, kirándulással, utazással. És születésnappal, amit persze szívesen felednék, fél évszázad nagy szó, de valahogy mégis irgalmatlanul soknak tűnik.
A repülőtéren Életem Társa (a továbbiakban ÉT) várt, istenem, hogy dobogott a szívem, hiszen két hónapig csak a szkájpon láttuk egymást. Otthon pedig a lányom és barátja fergeteges vacsorát rittyentett a tiszteletemre. Jó volt hazaérni, örülni nekik, és látni, hogy örülnek nekem.
Az utazás meglepetés volt, ÉT szervezte, teljes titoktartás mellett, senki nem tudta, hogy hová megyünk. Hát Egerbe, hova máshova! Ahogy ígérte, volt túrázás, városnézés, fürdőzés, esti borozás. Szuper volt, annak ellenére, hogy az volt az a három nap egész itthoni tartózkodásom alatt, amikor végig esett az eső, így a Szalajka-völgybe tervezett túra elmaradt.
Utána következtek az unalmas hétköznapok, amelyek mégis sokkal-sokkal tartalmasabbak voltak, mintha csak úgy élnénk/lennénk egymás mellett, hiszen egy hónapba kell belesűríteni mindent, amire másoknak ott vannak a mindennapok. Erről sokat beszéltünk ÉT-val, és végül is arra jutottunk, hogy igen: lehet, hogy nem látjuk egymást két hónapig, viszont az az idő, amit így együtt töltünk, 100%-os együttlét. Nincs holtidő, nincsenek lyukas órák, minden percet ki kell használni és élvezni. Nincs szürkeség, a „mi volt ma” – „semmi” jellegű párbeszédek. Minden együtt töltött percet élvezni kell, nincs halogatás, hogy „majd elmegyünk”, „majd megnézzük”, „majd megcsináljuk”, most KELL elmenni, megnézni, megcsinálni – és jól van ez így.
Évek óta tervezzük, hogy elmegyünk az Állatkertbe: most elmentünk. Mindenkinek csak ajánlani tudom: az utóbbi években csodálatos fejlesztésen esett át, vége a ketreceknek, a szűk helyre beszorított „állatbemutatóknak”. A látogatónak olyan élményt igyekeznek biztosítani, mintha az állat természetes környezetében lenne. Nincsenek rácsok, a legtöbb helyen (törhetetlen) üveg/műanyag választ el a „vad”-tól. Életem Társa meg is jegyezte, hogy félelmetes élmény 10 centire lenni egy tigristől annak, aki a macskától is fél.
És az emberszabásúak! A gorillának és az orángutánnak kölyke van. Bámultuk egy csomóan, ahogy a kis orangután tette-vette magát, mászkált a kötelek közt, mígnem az anyja – miután vetett ránk egy hihetetlenül emberi „mit bámultok?” tekintetet – fel nem nyalábolta, és hátra nem húzódott vele egy védett sarokba, ahol már nem lehetett látni őket.
Az egyik hétvégét kerítésfestéssel töltöttük. A 2 éve megépített OSB-kerítésünk bizony erőteljesen kezdett úgy kinézni, mint a Móricz Zsigmond körtéri 5 év után: megszürkült, ronda lett. Potom 30ezer forintért vettünk lazúrt, és ÉT átkente vele az egészet, mondhatom, nagyon szép lett! Remélem, hogy 5-6 évig nem lesz vele gond.
Egy hétvégét szántunk ÉT lakásának csinosítására, itt eredetileg a nagyszoba plafonját akartuk átfesteni, de miután a festék hatására elkezdett leperegni, úgy döntöttünk, hogy a plafonra ragasztott hungarocell lapokkal (mi annak a neve vajon?) oldjuk meg a dolgot. A festékkel kifestettük a WC-t és a fürdőszobát.
És a Nemzetiben a Lear király. A darab maga nem tetszik dramatikailag van vele bajom: szegény Cordeliát túl keveset látjuk/halljuk ahhoz, hogy megszeressem, Reganról és Gonerilről pedig egyszerűen nem tudom elhinni, hogy l'arte pour l'artre gonoszak az apjukkal: hiányzik nekem a magyarázat, hogy miért. De Kulka jól játszik, a többiekkel sincs gond, Bodrogi pedig a bolond szerepében is zseniális, ahogy az volt a János vitézben francia királyként is.
És a Hobo/Pilinszky páros az Ericsson-ban! Feledhetetlen előadás, Hobo a maga eredetiségében, a néha kicsit hamiskásan, reszelős hangon előadott versek, egy lélek vívódásai.
És most itt vagyok. Újra. Zökkenés nélkül vettem fel a napi ritmust. Holnap kis házimunka, szerdán kórház….
Újabb két hónap...
