Hétfőn, 3-án, pontosan este 9-kor, ahogy megbeszéltük, bekanyarodik a ház elé Háztól-Házig busz. Nem tudom, milyen cég, hol reklámozza magát (nekem a németországi ügyintéző ajánlotta), gyanítom szájról-szájra megy a hír, mindenesetre Hegyeshalomig megtelik a busz, nyolcan szorongunk utasok. A helyzet nem annyira vészes, a Mercedesben van elég hely, még a csomagoknak is. Mindannyian idősgondozók leszünk Németországban. Vannak, akik egyenesen a családhoz mennek, őket útközben, némi kerülővel kitesszük, négyen H-be tartunk, a főhadiszállásra.
Az úton nem sokat beszélünk, éjszaka van, hideg, mindenki fáradt, szunyókál. Kétóránként pihenő: a vécék állapotán pontosan lemérhető, mikor vagyunk osztrák területen, ott már tisztaság van, papír, melegvíz.
Pontosan 12 órás utazás után, reggel 9-kor már H-ben vagyunk. Ott mindenki nagyon kedves, rövid eligazítás után mehetünk a szállásra mosakodni, enni, pihenni.
Nem tudom, miért van, de a németek valahogy kedvesebbnek és segítőkészebbnek tűnnek, mint otthon a magyarok. Mivel a dohányzásról való leszokásom egyelőre csúfos kudarcot vallott, útban a szállás felé megállunk a benzinkútnál egy cigaretta-automatánál. 5 Euro egy doboz cigi, mi az nekem, aki havonta 1000 Eurot fog keresni! A gond csak az, hogy valamivel igazolni kellene, hogy elmúltam 18 éves. Erre a célra megfelelne egy német személyi igazolvány vagy egy ún. E-Card, amiről fogalmam sincs, mi lehet. No, sebaj, benézünk a benzinkutashoz, tudna-e segíteni. Tud. A kezünkbe nyom egy E-Cardot, amit beszuszakolunk a megfelelő nyílásba, ám a gép szerint érvénytelen. Próbálkozunk még, bedugjuk fordítva, de így se tetszik a nyamvadt kis automatának. Azért ez mégiscsak hallatlan, hogy egy gép döntse el, dohányozhatok-e vagy sem! Visszavisszük a kártyát a benzinkutasnak, és sajnálkozunk egy sort, ám az úr nem esik kétségbe: kapja magát, és úgy ahogy van, egyszál ingben kiszalad velünk az automatához (ne feledjük, erősen mínuszok vannak, és hó!), bedugja a saját személyijét, és voilá - máris ölünkbe pottyan a manna.
A szállás pompás ötvözete egy kollégiumnak – még a greifswaldi időkből emlékszem – és egy munkásszállásnak, amennyiben 8 ágyas szoba jut nekünk. Úgy tippelek, hogy eredeti funkciója szerint gazdasági épület lehetett, olyan tipikus német favázas ház, középen istálló vagy magtár vagy valami ilyesmi, amit most lomtárnak használnak – tudom, mert bekukucskáltam. Sajnálom, hogy nem hoztam fényképezőgépet, és attól tartok, nem ez az egyetlen alkalom, hogy sajnálom. De tiszta, a konyhában korlátlan kávé-, sütemény-, felvágott-, sajt-, tej- és ásványvízfogyasztás. Mi négyen magyarok erős kisebbségben vagyunk a lengyelekkel szemben, akik megszállták a konyhát, a mosdót, mindenhol lengyel szót hallani. De mi négyen jól megvagyunk: társak a bizonytalanságban: Kata, a szellemidéző, empatikus ezoterika és masszőr. Ildikó, a házassága válságát tudomásul nem venni akaró, az ezotériában megoldást kereső, lelkiismeretes anyuka, és Kriszta, a súlyproblémákkal küzdő, vándorlelkű ápoló, aki lehet, hogy az idősgondozásban fogja megtalálni élete célját. Este lehetőségem van megismerni három nagyon különböző sorsot, három életet, amelyet most már összeköt H. Megbeszéljük, hogy tartjuk a kapcsolatot, e-mail címet cserélünk. Sokat okultam rövid ismeretségünk során. Másnap Kriszta megy el először: egy idős házaspár várja őt valahol Bajorországban.
Értem fél egykor jön Raphael, a sofőr. Útközben megtudom tőle, hogy lengyel, hatéves volt, amikor a szülei kivándoroltak. Kérdésemre, hogy minek érzi magát, lengyelnek vagy németnek, nagyon diplomatikusan ez egyetlen lehetséges választ adja: européernek. Nyílt, őszinte, hihetetlenül kommunikatív modora csodálkozást vált ki belőlem. A 240 km-es út során megismerkedem életével, terveivel, a világról alkotott nézeteivel. Nagyon céltudatos fiatalembernek tűnik, kívánom, hogy érje is el, amit kitűzött maga elé.
Este 6-ra várnak bennünket D-ban, de mivel előbb érünk ide, rábeszélem Raphaelt, hogy menjünk be a városba, keressünk valahol surfstick-et. Az O2-t ajánlották, ahol a legolcsóbb, így is van, de bankszámla nélkül még átmenetileg se megy a dolog. Bankszámlám meg akkor lesz, ha bejelentkeztünk, Raphael megígérte, hogy ha tud, ő jön, és segít.
18,00: érkezés Fr. S-hez. Nagyon kedves idős hölgy, remélem, hogy a szimpátia kölcsönös. Amíg a lányára várunk, beszélgetünk. Természetesen Raphael a szóvivő. Beszél az „Angyalokról” , a cégről, a cég filozófiájáról. Szerintem ügyesen csinálja, bennem jó benyomást keltene, ha először hallanám. Megérkezik Y, a néni lánya, aláírjuk a papírokat, és ezzel hivatalosan is „….” lettem. Még itt van Bea is, az elődöm, aki lélekben ugyan már otthon van, de azért derekasan próbálkozik, hogy kicsit beavasson a napi rutinba. Nem tűnik olyan félelmetesnek.
Közben eltelt egy hét: bosszús vagyok, mert még mindig nem jött senki bejelenteni, így aztán internetem sincs. Ha ezt tudom, akkor vettem volna 40 Euroért a Vodánál stick-et, biztos, hogy azóta már több, mint 10ezer forintot eltelefonáltunk. Persze, miért pont velem mennének simán a dolgok?
A napirend A. nénivel elég jól kialakult. Vannak kicsit idegesítő vesszőparipái, de nem olyan vészes, koránál fogva lehetne rosszabb is. Mosogatásnál pl. rendkívüli módon oda kell figyelni az öblítésre: az öblítőtálcán habnak nyoma nem lehet. Ami a legidegesítőbb, az a függönyökhöz és a redőnyökhöz való viszonya, nem tudom, mennyire északnémet sajátosság, de itt az ablakokon nem látok összehúzott függönyt. A függöny A. néni lakásában az ablakokat keretezi, de nincs az ablak elé húzva. A redőnyt is csak akkor szabad lehúzni, ha már teljesen besötétedett. Engem nagyon frusztrál ez az „akvárium” feeling. És spórol. Szerdán este, lefekvés előtt lezuhanyoztam. Másnap reggel kérdi tőlem, hogy én olyan naponta tusoló vagyok-e. Mondom, igen. Erre ő, hogy az nem fog menni, drága a víz, főleg a meleg víz, mire feljön az emeletre. Azóta viszketek. Mert hiába, hogy otthon se mindig tusoltam minden nap, de a tudat, hogy ha akarnám, megtehetném, Sokat számított. Azóta, hogy tilos lett, legszívesebben naponta háromszor tusolnék és egyfolytában koszosnak, büdösnek érzem magam.
Tante A. szellemileg meglepően friss, intelligens és tájékozott, nézetei már-már liberálisnak nevezhetők. Van egy csúnya betegsége, ami miatt hetente kétszer el kell taxiznunk B-ba kórházba. Emiatt a fertőzésekre is nagyon érzékeny. Rajtam pedig kitört a nikotinelvonásos köhögés – persze azt nem mondtam nekik, hogy most vagyok leszokóban, ja igen, 5-én 17,50-kor szívtam el az utolsó cigimet -, úgyhogy azóta arcmaszkot viselek – folyamatosan -, és gumikesztyűt, ha ételhez vagy hasonlóhoz nyúlok. Nem kellemes viselet egyik sem, főleg, mivel az arcmaszk és a szemüveg nehezen tűri egymást: ahányszor kilélegzek, bepárásodik a szemüvegem. Szeretem ezeket a kórházi napokat, mert ilyenkor legalább kimozdulhatok, és ott van rengeteg időm elolvasni a legfrissebb újságokat, bár egyébként lelkileg nem túl üdítőek a többnyire vérképzőszervi daganatban szenvedőkkel eltöltött órák. Egyébként január 5. 18,00 óra óta nem tettem ki a lábam a házból. Ennek nem örülök, és szándékomban áll változtatni rajta. Mégiscsak furcsa lenne, ha itt lennék két hónapig, és még csak színét se látnám az itteni nevezetességeknek. Ha a néni lánya meggyógyul, beszélek vele, hogy heti egy szabadnapot vagy két délutánt kérek. Bár, Bea mondta, hogy neki se nagyon tudták megoldani.
A napirend a következő: reggel 8-kor kelünk. Tante A. a napi mosdást egyedül végzi, utána öltözés, reggeli. A délelőtt házimunkával telik: A. néni általában főz (állítólagos náthám miatt nem akarja, hogy nagyon ételhez nyúlkáljak), én keresek valami munkát: mosás, takarítás, ablakpucolás.
