←−−−−

Mostanában két dolog foglalkoztat:

Azt hiszem, vissza fogok térni a kezdetekhez, amikor csak fincsi állásokat pályáztam meg. Hogy miért teszem ezt? Az eddigi tapasztalatokból úgy tűnik, a végeredmény szempontjából teljesen mindegy, hogy heti egy-két vagy 10-15 pályázatot küldök el, egyetlen egy interjúra se hívtak be. Akkor minek árasszam el a világot az önéletrajzaimmal? A múlt héten egy kedves blogtárs segítségével – köszönet érte! - átszerkesztettem az önéletrajzomat, lerövidítettem és célra törőbbé tettem a motivációs levelemet, sőt, fényképet is cseréltem. Eddig ugyanis gerilla-módszerrel próbálkoztam – Baráth András önéletrajz szakértő tanácsait követve -, egy fényképből kivágott spontán kép volt rajta. Most készítettem egy komoly, blézeres-üzletasszonyos képet, és azt raktam fel. Az egészet lekicsinyítettem, így csak  52 Kb lett az egész. Tehát minden készen áll arra, hogy megtaláljanak az álom-állást kínálók.  Sokat töprengtem ugyanis, hogy minek pályázzak meg ilyen-olyan állásokat, amikhez esetleg nincs is nagy kedvem, és amikről esetleg kiderül, hogy nem felelünk meg egymásnak – feltéve, hogy egyszer ilyen szituációba kerülök. És akkor vagy én hagyom ott az állást, vagy az állás hagy el engem, és kezdhetem újra a keresgélést, kínlódást, munkanélküliséget, stresszt, miegymást - még öregebben, még kevesebb eséllyel. (Nekem még soha nem sikerült úgy munkahelyet váltanom, hogy már volt másik, valahogy mindig volt két hely között némi üresjárat. Igaz, ilyen hosszú még sose.) Szóval, nem köszönöm, nem. Úgy gondolom, hogy a munkában még eltöltendő 15-20 évemben (manapság, ugye, senki nem tudhatja, mennyi lesz a nyugdíjkorhatár 15-20 év múlva) szeretnék olyan tevékenységet végezni, amelyben legalább egy kis örömömet lelem. Olyan nagy baj ez?

A másik dologról akkor fogok beszámolni, ha már kipróbáltam.

Ja, és ma kitöltöttem egy személyiségtesztet. Majdnem tökéletes vagyok! :-)

Csak éppen állásom nincs. Még mindig.

−−−−→